A krimi szabályai 2. – Jorge Luis Borges és Brian Garfield

Az előző részben átnéztük T. S. Eliot öt, S. S. Van Dine húsz és Ronald Knox tíz krimi-kikötését, most folytatjuk Borges és Garfield gondolataival.

Jorge Luis Borges 1935-ben fogalmazta meg a saját 6 szabályát:

1. Legfeljebb hat karakter szerepeltetése.

E törvény megsértése felelős minden detektívfilm zűrzavaráért és unalmasságáért. Mindegyikben tizenöt idegennel találkozunk, és végül kiderül, hogy a gonosz nem Alfa, aki a kulcslyukon keresztül leskelődött; sem Béta, aki a pénzt elrejtette; és nem is a zavaró Gamma, aki folyton a folyosó valamelyik sarkában zokog; hanem az a mogorva, fiatal Ipszilon, akit összetévesztettünk Fí-vel, aki annyira hasonlít Tau-ra, a helyettes liftesfiúra. Az ebből a végkövetkeztetésből fakadó meglepetés ereje meglehetősen mérsékelt.

2. A probléma minden részletének nyilvánosságra hozása.

Ha az emlékezetem (vagy annak hiánya) nem csal, Conan Doyle kedvenc hibája ennek a második törvénynek a különféle módokon történő megsértése. Időnként csak néhány hamuszemcse, amelyet a kiváltságos Holmes gyűjtött össze az olvasó háta mögött, ami csak egy Burmában készült szivarból származhat, amelyet egyetlen üzletben árulnak, és amely üzletet csak egyetlen vásárló látogatja. Máskor már komolyabb a csalás. Egy vétkes fél, akit az utolsó pillanatban lepleznek le, és akiről kiderül, hogy egy idegen: egy érdektelen és lusta utólagos kiegészítés. Az őszinte történetekben a bűnöző a kezdetektől jelen lévő szereplők egyike.

3. Fukar eszközhasználat.

Vonzó lehet a végső leleplezés, hogy a cselekmény két külön szereplője ugyanaz a személy – mindaddig, amíg az átváltozás eszköze nem egy hamis szakáll vagy olasz akcentus, hanem különböző nevek és körülmények. A kevésbé kellemes változat – két személy, akik egy harmadikat utánoznak, így biztosítva neki a mindenütt való jelenlétet – magában hordozza annak a veszélyét, hogy felesleges körülményességet okoz.

4. A hogyan prioritása a kivel szemben.

Az 1. részben felsorakoztatott amatőrök részesei egy ékszer történetének, amely ékszert tizenöt ember elérhető közelségében helyezték el – vagyis csak tizenöt név, mert semmit sem tudunk a karaktereikről –, amely aztán eltűnik egyikük nehéz öklében. Azt hiszik, hogy annak megállapítása, hogy melyik névhez tartozik az ököl, jelentős érdeklődésre tart számot.

5. Szűkszavúan a halálról.

Homérosz elmondhatta, hogy egy kard elvágta Hypsenor kezét, és a véres kéz végiggurult a földön, és hogy vérvörös halál és kegyetlen sors kerítette hatalmába a szemét; ilyen leírások helytelenek a detektívtörténetben, amelynek jeges múzsája a letisztultság, a téves következtetés és a rend.

6. Olyan megoldás, amely egyszerre szükséges és csodálatos.

Az előbbi megalapozza azt, hogy a probléma „elhatározott”, egyetlen megoldással. Az utóbbi megköveteli, hogy a megoldás olyan legyen, amelyre az olvasó rácsodálkozik – anélkül, hogy a természetfölöttihez folyamodna, melynek használata ebben a műfajban hanyagságra utal, és száműzendő. Szintén tilos a hipnotizálás, a telepatikus hallucinációk, az ómenek, az ismeretlen hatású elixírek, a leleményes áltudományos trükkök és az amulettek használata. Chesterton mindig úgy hajt végre egy tour de force-ot [mutatványt], hogy először természetfeletti magyarázatot javasol, majd – mit sem veszítve – helyettesíti egy ebből a világból származó valós megoldással.

És végül, de nem utolsósorban 1973-ban, a Writer’s Digestben jelent meg Brian Garfield újabb 10 tétele:

1. Kezdd a cselekvéssel, magyarázd el később.

Ez Raymond Chandler híres mondása, csak kibővítve: ha a dolgok lelassulnak, hozz be egy férfit fegyverrel a kezében. Hogy az olvasót lapozásra bírd, adj neki valamit az első oldalon: konfliktust, bajt, félelmet, erőszakot. Tisztában vagyok vele, hogy sok hátteret fel kell építeni, ami a konfliktusokhoz elvezet, de mindezt megalapozhatod a második fejezetben. Mutasd meg a múltat, ha kell. De az első fejezetben indítsd be a történetet.

2. Nehezítsd meg a főhősöd dolgát.

Adj neki egy méltó antagonistát, tedd kilátástalanná a helyzetét. Ne essenek az ölébe a kényelmes megoldások. Minél keményebb az ellenfél, minél több akadályt felhalmozol előtte, annál jobb.

3. Ültesd el korán, szüreteld le később.

Ne hozz be új karaktereket vagy tényeket a cselekmény végén, hogy segítsenek megoldani a főszereplő dilemmáját. A történet korai szakaszában kialakult konfliktuson alapuló saját megoldást kell kidolgoznia. Nincs váratlan segítség, és nem bukkan fel hirtelen egy leleplező levél, amelyet az egyik szereplő még a halála előtt írt, mielőtt megölték volna a harmadik fejezetben. (Hacsak a negyedik fejezetben meg nem alapoztad a levél létezését, majd a levél felfedését követően a főszereplő és az ellenségei azon versenyeznek, hogy ki kaparintja meg előbb a levelet.) „Magad uram, ha szolgád nincs.”

4. Legyen a főszereplő kezdeményező.

Minden jó drámai utazás a konfliktusra összpontosít: belső (alkoholizmus, ödipális konfliktusok) vagy külső (veszélyes ellenségek, idegen titkosrendőrségi erők). Csak a szegényes gótikus irodalomban megszokott, hogy a könnyező, kezét tördelő főszereplő ki van szolgáltatva a gonosz, ellentétes erőknek, amelyek tetszés szerint lökdösik ide-oda. A legjobb történet általában az, amelyben a főszereplő aktív lépéseket tesz, hogy elérje a célját még a lehetetlen helyzetben is; hogy megakadályozza az ellenség győzelmét saját maga vagy szerettei fölött.

5. Legyen a főszereplőnek személyes a tét.

Ma már nem elfogadható, hogy a hős csak azért fejt meg egy rejtélyt, mert az érdekes. Minél bensőségesebben vesz részt a történet fő konfliktusában, annál jobb. Saját magának vagy a céljainak veszélyben kell lennie; veszélybe kerülhet a saját vagy a szerettei élete, vagy a legjobb barátját gyilkolták meg, vagy az a fajta karakter, akinek értékei és elvei nem engedik, hogy csak üljön, és hagyja, hogy az igazságtalanság elpusztítsa az embereket körülötte. A lényeg, hogy bármi is legyen a konfliktus, ha veszít, az borzalmasan sokba kerül neki.

6. Adj a főszereplőnek egy szoros határidőt, majd rövidítsd le.

Ez nem mindig működik, mert sok cselekmény logikája ezt tiltja; ne használd, hacsak nem tudod hihetően bedolgozni a történetedbe. De amikor az idő fontos tényező, és amikor azt a rövid időt, amely alatt a főhősnek meg kell oldania a konfliktust, még jobban lerövidíted, akkor egyúttal jelentősen növeled a feszültséget is.

7. A karaktered a saját és az ő képességeihez mérten válaszd.

Ne használj főhősnek egy tapasztalt hivatásos kémet, hacsak nem állsz készen arra, hogy elvégezd a kutatást és a háttérmunkát, ami egy ilyen karakter hiteles megalkotásához szükséges. Jobb, ha (különösen a saját hivatásod korai szakaszában) ragaszkodsz az ismerős dolgokhoz. A legsikeresebb suspense regény főszereplők (például Eric Ambler főszereplői) hétköznapi ártatlan emberek, akik veszélyes ügyekbe bonyolódtak. A felháborodott őszinte idealista jó főszereplő, mert ártatlansága még ijesztőbbé teszi az ellenfelet. Bár ehhez a karakterhez nehéz a cselekményt kitalálni, mert naivitása ellenére elég okosnak és nem leleményesnek (nem szerencsésnek) kell lennie ahhoz, hogy legyőzze félelmetes ellenségeit. Az érem másik oldalán természetesen a hivatásos szélhámos van mint főszereplő. Könnyű azonosulni vele, mert egy számkivetett, elnyomott; egyedüli ember, aki az eszét használja a túlélésért a társadalom elnyomó gépezetével szemben. De ennek alattomos buktatói vannak, és ha nem ismered a büntetőeljárást, és nem kényelmetlen Anthony Burgess-szel és Richard Starkkal egy ringbe szállni, jobb, ha kezdőként elkerülöd a szélhámos hőst.

8. Tudd, hová mész, mielőtt elindulnál.

Számos, egyébként sikeres, feszültséggel teli történet uralkodó gyengesége az olvasó cserbenhagyása a cselekmény végén: a logikátlan és kiábrándító anti-tetőpont. Nem elég érdekes konfliktusokat alkotni és betartani az összes szabályt, ha a történet vége nem váltja valóra a megelőző fejezetek ígéretét. Felháborítóan nyilvánvalóvá válik, ha egy író izgalmas akadályokkal szembesíti hősét, csak hogy sarokba szorítsa magát: a saját megoldhatatlan cliffhanger-je miatt egy deus-ex-machina-ra kényszerül, hogy megoldja a hős helyett a problémát. Nem szükséges minden elvarratlan szálat elkötni, de így vagy úgy, a csúcspontnak meg kell oldania a fő konfliktust. (Az utóbbi években, hogy elkerüljék a kliséket, az erény diadalmaskodását vagy ironikus bukását, több tehetséges regényíró olyan homályos végkifejletekhez folyamodott, amelyeket az olvasó képtelen megfejteni. Remélem, hogy ez csak múló szeszély; bármi is legyen a hátterében, lusta gondolkodásról árulkodik és csak felbosszantja az olvasót). A legjobb út a jó befejezéshez az, ha már a könyv megírása előtt tudod, mi lesz a vége. Akár írsz előzetes vázlatot, akár nem, tudnod kell, hol és hogyan végződik az utazás.

9. Ne menj fejjel a falnak.

Elismerem, ez túl általános. Arra gondolok, hogy bölcs dolog nemcsak azt megfigyelni, hogy a profik mit csinálnak, hanem azt is, hogy mit nem csinálnak. A legjobb írók nem jól helyezkednek, hanem új helyeket hoznak létre. A profi csak akkor ír humoros krimit a világ legnagyobb rablásáról, ha meg van győződve arról, hogy szokatlan történetet tud írni egyedi csavarral. Ellenkező esetben megkockáztatja, hogy az adott alműfaj klasszikusaival kedvezőtlenül hasonlítsák össze. „Minek foglalkozzunk vele, ha nem olyan dögös, mint a Rififi, és nem olyan vicces, mint a The Hot Rock?” Ezt azonban nem szabad úgy érteni, hogy minden írónak engedelmeskednie kell az olyan divatos kijelentéseknek, mint például: „A kémfikció meghalt.”, vagy „A történelmi regények szezonja már lejárt.”. Nincs olyan, hogy „halott műfaj”, mert az emberi képzelet határtalan és soha nincs hiány új ötletekből, új fordulatokból, új tehetségekből. A kérdés az, hogy ez az ötlet eléggé fontos és erős-e ahhoz, hogy a történetet megkülönböztesse az elődeitől és nyilvánosságot érdemeljen. Ha egy regény elég jó, akkor talál kiadót, legyen az egy hard-boiled detektívtörténet, egy western, egy kémregény, egy történelmi kalandregény vagy egy történet a Marsról származó bogárszemű szörnyekről.

10. Ne írj olyat, amit te sem szívesen olvasnál.

Ez magától értetődőnek hangzik, de találkoztam több olyan fiatal íróval, akik úgy döntöttek, hogy elkezdik a gótikával vagy a westernnel, hogy megtanulják a mesterség csínját-bínját, mert ezeket a kategóriákat könnyű utánozni. Őrültség. Ha így kezded, csapnivaló lesz a végeredmény. Ha szeretsz westernt olvasni, akkor írj westernt. De ne írj olyan műfajban, amit semmibe veszel. Ha nem szereted a gótikust, de ragaszkodsz egy gótikus történet megírásához, meg fog látszani a beltartalmon, nem tudod elrejteni. A végén “leírod” a történeted, és az olvasó nehezményezni fogja a hozzáállásodat. Nem mondom, hogy nem lehet így könyveket eladni, Isten a tudója, hogy az emberek túl gyakran is megteszik. De ha te a tengeri történeteket élvezed (még ha semmit sem tudsz a sósvízi életről), akkor jobb, ha megpróbálsz tengeri történetet írni, mert lelkesedéssel fogsz nekiállni, hajlandó leszel megtanulni a terminológiát és az életet, és végül sokkal jobb könyvet fogsz írni.